szösszenet

... lejegyzett apró történések az életemből ...




Zöld tyúk

A tyúkkal hasonlatos – szeletelt kenyér, aprósütemény, bonbon, vagy bármi hasonló étek tálalására szolgáló –, mélyzöld színű üvegből készült edényke már messziről csalogatta a tekintetemet a bolhapiacon. Odaérve kézbe vettem és kicsit lebiggyesztett szájjal - mintha nem nagyon érdekelne - ímmel-ámmal kérdeztem meg az árát.
-         Ezer forint – mondta vásárlási szándékomat összehúzott szemöldökkel fürkészve a gazdája.
Hmmm. Nagyon baráti árnak ítéltem, ezért meg sem próbálkoztam az ilyen helyen elvárt alkudozással, hanem letettem a tyúkocskát, azzal a szándékkal, hogy előhalászom a táskámból a pénztárcámat.
-       Nyolcszázért viheti! – igyekezett közölni az árus, aki nyilván félreértette a mozdulatomat.
Sietve fizettem, ügyelve, észre ne vegye rajtam az elégedettséget, mert az arcán szétterülő széles mosoly elárulta abbéli örömét, hogy sikerült megszabadulnia egy kacattól.
Jóval drágábban is megvettem volna. A tárgy maga is megtetszett, de annak okán még inkább, hogy bugyoláltan őrzött, régi emlékeket idézett fel bennem:

Apró-cseprő lányka voltam, Édesapám szeme-fénye. Amikor csak tehettem, körülötte tébláboltam, meséért nógatva. Meghitt percek voltak ezek. Odafészkelődtem az ölébe, szúrós bajszát szinte most is érzem, ahogy hangosan puszit cuppantva az arcomra, nekilátott Árgyélus királyfi történetének.
Pisszenés nélkül, tágra nyílt szemmel hallgattam, nem bírtam megunni ezt a mesét. Az is igaz, minden alkalommal tett bele valami kis csavart, hol egyik, hol másik általam is ismert, létező személyt, állatot, helyet beleszőve.
Amikor nagyon fáradt volt, akkor sem utasította el mese iránti vágyamat, cinkos kacsintással kérdezte: „elmeséljem a Zöld tyúkot?”, mire én rögvest huncutul rávágtam, hogy „igen! igen!”. Ő pedig kezdte:
-   Volt egyszer egy kislány, aki kérlelte az édesapját, hogy meséljen. Az édesapja, noha nagyon fáradt volt, beleegyezett, és megkérdezte lánykáját, hogy: „elmeséljem a Zöld tyúkot?”, aki ugrándozva kiabálta, hogy: „igen! igen!”, és az édesapja elkezdte:
-  Volt egyszer egy kislány, aki kérlelte az édesapját, hogy meséljen. Az édesapja, noha nagyon fáradt volt, beleegyezett, és megkérdezte lánykáját, hogy: „elmeséljem a Zöld tyúkot?”, aki ugrándozva kiabálta, hogy: „igen! igen!”, és az édesapja elkezdte:
-    Volt egyszer egy …
Sokszor eljátszottuk ezt, és sohasem voltam csalódott miatta. A Zöld tyúk az összetartozást, a szeretetet, a soha el nem utasítást jelentette. Sajnos nem sokáig. Nyolcadik évemet tapostam, amikor egy szomorú őszi napon Édesapám sietősen felköltözött a Mennyországba, hogy az angyalkáknak meséljen Árgyélus királyfiról, vagy, ha nagyon elfáradt, akkor a Zöld tyúkról.
(K. C. Molnár Márta)


Szódabikarbóna


Párolom az ebédre szánt pörkölthöz a vöröshagymát és automatikusan nyúlok a szódabikarbónáért. 
Furcsa dolgok az emlékek. Fél évszázad távolából is frissen csengve varázsolják elő rég elporladt nagymamám szavait. Megáll kezemben a fakanál, ahogy a régmúltból szól hozzám:
- Kislányom, dobjál a hagymára egy késhegynyit a szódabikarbónából!  Kell bele, szétesik tőle! Jó sűrű szaftot csinál a pörköltnek! A stelázsin találod, egyik befőttesüvegben!
Hmmm... hány és hány pörkölt került már le a tűzhelyemről, és a vöröshagymát az összesben megszórtam késhegynyi szódabikarbónával.

Az én Édesmamám - ugye milyen kifejező, szép szó?, így hívtam Édesapám szülőanyját - hat elemit végzett, egyszerű parasztasszony volt, de annyi talentummal, amennyi a jelenkori tanulási lehetőségeket tekintve, a professzori címig vihetné. 
Alakját visszaidézni én már csak a hatvanas életéveinek végéből, és a hetvenesek elejéből tudom. Felrémlik, ahogy keddenként tele cekker kölcsönkönyvvel megjelenünk - félárva unokájaként mindenhová magával hurcolt - a poros, dohos szagú,  zsúfolt, falusi kis könyvtárban. 
Édesmamám rengeteget olvasott. 
Akkoriban én még csak meséskönyveket böngésztem, de nagy örömmel maradtam nála éjszakára is, hogy a szalmazsákos, derékaljas ágyon mellé fészkelődve, egy magyar nábob és fia, Kárpáthy Zoltán; Noszthy Feri; Wibra Gyuri és a glogovai pap húga, Veronka; Cecey Vicuska és Gergő; máskor meg az aranyember Tímár Mihály; vagy a kőszívű Baradlay három fia történetét hallhassam fél éjszakán keresztül. Nem felolvasás volt ez, emlékezetből gombolyította elém a regények fonalát, olyan természetességgel, hogy a szereplők a szoba sötétjében megelevenedtek képzeletemtől. 
Jóval később - amikor már magam olvastam mindezt - jöttem rá, hogy milyen hitelesen, a lényeges szavakat, kifejezéseket is átadva nyitotta ki előttem az irodalom és a történelem kapuját.

Nem tudom, hogy a könyvekből merítette-e, vagy szájhagyomány útján terjedő népi megfigyelés alapján, de Édesmama a gyógyfüvekhez is értett. No, ennek akkoriban nem örültem annyira. Ha télen meghűltem, kevert, kutyult, forralt, majd borzasztó ízű löttyöt itatott velem, aminek folyományaként a náthám, köhögésem másnapra elillant, míg az osztálytársaim legalább egy hétig maradhattak otthon ilyesmivel. 
Mennyire sajnálom most már, hogy nem ismerem mindennek a receptjét!

Arra viszont emlékszem, hogy csipetnyi szódabikarbóna egy pohár vízben néhány cseppnyi ecettel elegyítve, a legádázabb gyomorrontásomon is segített.
S hogy a főzéshez visszatérjek, ha a habarásnál a tej - aminek akkoriban még volt köze a tehénhez - kissé összekapódott, kevéske szódabikarbónától szépen kisimult.
(K. C. Molnár Márta)


Aranyeső

Régi, mégis üde történetet idézek fel.

Elsőszülött kisfiamat sajnos idejekorán bölcsődébe kellett hordanom. A szívünk szakadt meg a kezdeti időkben. A dadus türelemmel hámozta le rólam a másfél éves, bömbölő gyerkőcöm nyakam köré fonódó karocskáit és derekamat ölelő lábacskáit, de semmiféle játékos figyelemelterelés nem használt, hangos zokogása még az épületen kívülre is hallatszott. Sietve kapkodtam a lábaim, hogy minél kevesebb ideig halljam. Nyeltem a könnyeimet, ami nem mindig sikerült. Szerencsére nem tartott sokáig ez az időszak, kisfiam hamar beszokott a közösségbe, eleinte csak fegyelmezetten tudomásul vette, később megszerette a bölcsit.

Történt egy tavaszi napon, hogy a nagymamától indultunk kora reggel. Sárga vadvirágokkal terített rét melletti buszmegállóban várakoztunk. 
Kisfiam madárként csiripelt, szinte röpködött a virágok látványától, és folyton kérdezgetett:
Mi az? Ez mi?
Gólyahír – válaszoltam.
Odaszaladt, tépkedett egy-két szálat, és nagy hapcizást mímelt.
Megjött a busz. Felszálltunk, és ő egész úton markában szorította kis csokrát. 

Amikor a bölcsődéhez értünk, mutatóujját a kapu mellett sárgán pompázó bokorra irányítva, ujjongva kiabálta:

Gólyahíl! Gólyahíl!
Ez nem gólyahír – javítottam ki –, hanem aranyeső.
Kisfiam megállt, terpeszállásban megvetette lábait, és szemöldökeit összehúzva homlokát ráncolta. 
Látszott, hogy erősen gondolkodik, majd bizonytalanul megszólalt:
Nem esző az, nem tepeg...
(K. C. Molnár Márta)


Nem csak mi neveljük a gyermekeinket, ez fordítva is igaz



Egy derűs augusztusi napon, tízéves fiammal a Parlament környékén sétálgatva, lementünk a Dunához. Jó ideje nagy szárazság volt már, a víz nem ért az első lépcsőfokig sem, kilátszottak a part menti kövek. A lépcsőn lefelé lépkedve fél úton leültünk, figyeltük a vontatott uszályokat, beszélgettünk. 
Egyszer csak a fiam váratlanul  és sietősen megindult lefelé a vízhez, így én is felpattantam, hogy utána menjek. Nagyfiúnak tartotta már magát, szó sem lehetett arról, hogy megfogjam a kezét, csak haladtam mellette. Nem mondott semmit. Amikor leért, tenyereiből kis tartályt képezve markát a Dunába merítette, és a kezei közé szorult vizet kiemelve, szaporán     felfelé  indult a lépcsőkön. Követve észrevettem, hogy ahol az imént ültünk, a szél által a lépcsőfokok szegletébe hordott porban megeredt egy apró növény. Fiam fölé hajolt, és utolsó  cseppjéig rácsorgatta markából ... az életet. 
(K. C. Molnár Márta)




Édes anyanyelvünk

Az igeragozást az általános iskola ötödik osztályában oktatták az én időmben, de egy-két éves korban, amikor beszélni tanulunk, már alkalmazzuk. 

Ennyi idős lehetett a kisfiam is, amikor felfogta, hogy az „m” hanggal végződő szavak többségükben azt jelentik, hogy azt a valamit ő birtokolja: cumim, játékom, csokim… 

Éles ésszel arra is rájött, hogy a „d” hanggal végződő szavak viszont a mások tulajdonában lévő tárgyakhoz kötődnek: cumid, játékod, csokid. 
Sehogy sem illett az eszmefuttatásába a „kád” szó, és az a világoskék színű, műanyag, kedvenc kis kád, amiben annyira szeretett pancsolni, és ami kizárólag az övé volt. Nem is hagyta ennyiben a dolgot, folyamatosan és nyomatékosan „kám”-nak nevezte.
(K. C. Molnár Márta)

Telefon

Az okostelefonok világában felnövő nemzedék számára elképzelhetetlen, hogy egy emberöltővel ezelőtt évtizednél is többet kellett várni, hogy a vonalas telefont végre bekössék a lakásunkba.
Nővérem, valami szerencse - de az is lehet, hogy ismeretség - folytán, viszonylag gyorsan hozzájutott a piros készülékhez. Kisfiam két és fél éves volt akkoriban. Mi még csak áhítottuk az otthonunkba ezt a 'csodát', így aztán nagyon tetszett neki a nagynénje készüléke, leginkább, hogy valaki beszél belőle. Valahányszor megcsörrent - a játszadozásban megtorpanva - tágra nyílt tekintettel hallgatta, ahogy a nővérem bejelentkezett:
-          - Halló, itt Kovács lakás.
Egyik alkalommal kisfiam egyedül volt a szobában, amikor a telefon berregni kezdett. Apró lábaival gyorsan odaszaladt, izgatottan felkapta és füléhez illesztette a kagylót.
   - Halló, itt … - és elakadt, nem jutott eszébe nagynénje vezeték neve, de némi töprengés után frappánsan megoldotta a problémát - … itt házikó.
(K. C. Molnár Márta)


A 7-es buszon


Elillannak az évek, már az alábbi történet is évtizedekkel mérhető.

Fiatalabbik gyermekem idejekorán kíváncsi volt az anyaméhen kívüli tágas, világos, zajos, napsütötte, eső áztatta, szélfútta világra, de türelmetlenségéért alaposan megfizetett: mozgásában élete végéig korlátozva lesz.

A Pethő Intézet akkoriban még csak épült, így óvodásként elődjébe, a Villányi útra hordtam. Aki utazott már Pestről Budára munkakezdés előtti és munkaidő utáni napszakban a 7-es busszal, annak van némi elképzelése arról, hogy már csak ettől sem teltek unalmasan a napjaim.

'Kedvenceim' leginkább a téli időszakok voltak. 
A jó melegen felöltöztetett 4-5-6 éves, járni nem képes, tizenhúsz kilós gyerkőcöt 'felpenderítettem' a magam télikabátján az ölembe, 'vállamra kaptam' még a - személyi iratainkat, bérletet, pénztárcát, zsebkendőt, kis üveg teát, kekszet, kisautót, vagy valami más apró játékot rejtő - táskámat is, és így mindenestől, 'fellibbentem' - az embert próbáló magasságú három lépcsőfokon - a buszra. Kapaszkodni nem igen tudtam, hisz mindkét karomat a kisfiam súlya foglalta le. 
Előfordult, hogy kaptunk ülőhelyet, többnyire idősebbektől, de az esetek többségében inkább megrovó, szúrós pillantásokkal illettek, amelyek mögött látszott a gondolat is: 
- Milyen ocsmány dolog ekkora gyereket ölbe kapni, hogy letehesse a seggét. No, nem! Ha ölbe vetted, cipeld! Majd leteszed, ha eluntad.
Valójában nem is háborodtam fel rajtuk, jó érzés volt, hogy azt hiszik egészséges a gyermekem. Attól meg nem kellett tartanom, hogy elesünk, a tömeg kicövekelt bennünket rendesen, bizonyára egyedüliként örültem embertársaim ilyen közelségének.

Egyik este 'elsztoriztam' otthon a férjemnek valami érzékenyebben érintő esetet, nyilván szelepet nyitva ezzel a felgyülemlett feszültségnek is. Fogalmam sem volt arról, hogy kisfiam kagylózva hallgatja szobájában a beszélgetésünket.

Másnap reggel a buszon, a szokásos álmos, unott arcú emberek némaságát az ölemben nyakamba csimpaszkodó gyerek vékonyka cérnahangja kissé selypítve, de magabiztosan törte meg:
- Kélek szépen ülőhelyet, melt mozgásszélült vagyok, azélt cipel az anyukám!
Akár a Himnusz éneklését is elkezdhettük volna, egyszerre mindenki talpra szökkent és a fásultságból kizökkentett, érdeklődő tekintetek a hang forrását keresték.
Életem során talán akkor voltam leginkább zavarban...
(K. C. Molnár Márta)


Barátságos barátságtalansággal a barátságról

Valahol ezt olvastam: 

"Kétféle ember van, aki megmondja az igazat, és akinek vannak barátai." 

Ütős a mondat, és első nekifutásra igaznak is tűnik, de ha gondolataiddal néhány pillanatra is körülöleled a témát, bugyognak a kérdések: 

Barát-e az, aki nem viseli el tőled a szemébe mondott igazságot? 
Barát-e az, akivel virágnyelven kell beszélned; vagy elhallgatnod; esetleg hazudnod is, hogy melletted maradjon? 

Valóban, az emberek inkább szeretnek csipegetni a mézragacsos hazugságokból, mint belehörpinteni a sokszor keserű valóságba. A méh is szívesebben tér vissza a színével hivalkodó, illatával kábító virágra. 

Úgy gondolom, valóban kétféle ember van: mosolyember és grimaszember.

A mosolyember fülig szaladt mosolya addig széles, amíg szemben áll veled, s mihelyst kikerülsz a látószögéből, azonnal grimasszá aljasul. 
A grimasszal szembesítés tükre a valóságnak! Ha rút kiskacsa vagy, nem fogsz benne fehér hattyút látni! A grimaszembertől ezt kaphatod.

Hogy melyik a barátod? Attól függ, te magad mosolyember, vagy grimaszember vagy-e.

(K. C. Molnár Márta)



Gólya, gólya ...

Minap a kerti munkák jóleső fáradtságát a terasz nyugágyára leheveredve pihentem ki, mélán belefeledkezve az égen vonuló bárányfelhők gomolygó játékába, amikor a világoskék és fényes-fehér látványt egy szárnyait szélesre tártan átsuhanó gólya hasította ketté. 
Közel élek a nagyvároshoz, errefelé gólyát az elmúlt évtizedekben csak a Mezőgazdasági Múzeumban láttam. Érdeklődő örömmel követtem a tekintetemmel, amíg apró ponttá válva bele nem merült a messzeségbe - múltamba.

A gyermekkorom elillanását nyomon követő falusi porta felfutott a domboldalra, ahonnét esténként a csűrben felhalmozott széna édeskés illatát terítette szét a lenge fuvallat. 
Ó… a csűr…! Tetején, a gólyapár által vesszőből épített, és minden tavasszal gondosan rendbe hozott, tollakkal, fűszálakkal puhára bélelten kerekedő fészekkel. Hmmm…, nincs az a tervezőasztalokon megálmodott, városi szuper játszótér, ami felülmúlhatná a megannyi lehetőséget, amit nekem gyermekként kínált. 
Egyik ilyen volt, hogy eszmélésem óta minden év nyári időszakában nyomon követhettem, a népesen belakott gólyafészek hosszú lábú, hosszú csőrű, kecses madarainak életét, gondoskodó összetartozásukat, a költést, később a fiókák szűnni nem akaró éhségének folyamatos csillapítását. S azt is, ahogyan a kicsik szárnyaikat meglebbentve, eleinte csak a fészek fölött ugráltak egyre magasabbra, mintha táncot járnának, majd rövid siklórepülésre merészkedtek a biztonságos 'otthon' körül. Végül egyre jobban felbátorodva, a szülőpárral együtt elhagyták a fészket, hogy maguk keressék meg a közeli réteken, kristálytiszta vizű patak parton a bőségesen 'feltálalt' eleséget. 
A kelepelés hozzátartozott az életünk mindennapi zajához, inkább az volt furcsa, ha nem hallottuk. 
Amikor az időjárás hűvösebbre fordult, érezni lehetett a készülődésüket. Nem tudnám megmondani miből, de így volt. Génjeik üzenték a közelítő telet, így aztán ösztöneik által a túlélés lehetőségét megsúgva, hamarosan útra keltek a távoli Afrikába.
Komor ürességgel tátongott a hátrahagyott fészkük. 

Nagyon hiányoztak. Emlékszem, kisgyerek voltam még és sírtam. Édesapám vigasztalt:
- Nemsokára vastag, puha hótakaró fed be mindent. Szánkózol, hóembert építesz, hógolyózol, s mire mindezt megunod, újra virágba borulnak a fák, és meglásd, a gólyák is hazajönnek. Itt van az otthonuk, meglátod, tavaszra hazajönnek.

Amikor a csikorgó tél elmúltával megpillantottam az első magasban köröző gólyát, boldogan ujjongva, ugrándozva harsogtam, mint ahogy eddig minden év kikeletén tettem:
- Gólya, gólya vaslapát, hozzál nekünk kisbabát! Gólya, gólya vaslapát, hozzál nekünk kisbabát! Gólya, gólya vaslapát, hozzál nekünk kisbabát! ... 
Észleltem, hogy édesanyám kilép az ajtón és rohan felém, azt gondoltam velem fog örülni, de a következő pillanatban hatalmas pofonja csattant az arcomon. Értetlenségemet látva, tettlegességbe csapó dühét zavarodottan ekképp indokolta:
- Apád ősszel halt meg, te meg itt… zajongsz! Nem illik! Szégyelld magad!

Sem előtte, sem utána, soha többet nem ütött meg.
(K. C. Molnár Márta)


Mindenszentek napján

1963-ban járunk – két évvel Gagarin űrutazása után – Mindenszentek napján, ami a szocializmusban munkanap. Borongósan hideg van, mintha az időjárás is az elhunytakat gyászolná.

Édesanyám nagydarab szenet rak a konyha sparheltjének tűzterébe – kicsit lefojtva vele a parazsat, hogy lassan égjen el, melege hosszan kitartson –, és a lábosban lévő ételt odateszi a platni átellenes sarkára, ahol sem kihűlni, sem megégni nem tud. Mozdulatát szavakkal is kíséri, talán nekem mondja, vagy inkább csak magának:
-         - Apád nemsokára hazaér a munkából, biztosan éhes lesz.
Én már télikabátban várom, hogy induljunk a szomszéd faluba, Oszkár nagyapa sírjához. Gyalog megyünk, a vasút mellett, arra közelebb van, csak 4-5 kilométernyire, és édesanyám – most is, mint minden évben – elmeséli, nagyapámat hogyan vitte el három nap alatt a tüdőgyulladás, amikor még ő is kislány volt.

Nem tudom felfogni még a halált, rövidke életemben nem szembesültem vele, így hát számomra egyféle kalandnak számít a temetőbe menni, újra és újra meggyújtani a szél által minduntalan eloltott sok-sok gyertyaszálat. 
Látványos és magasztos is, ahogy az ősz kora délutáni szürkületben a hegyoldalon nyújtózkodó temető emberkoszorúkkal körülvett, és krizantémokkal díszített mindegyik sírján, mint ezernyi aprócska csillag, világítanak a gyertyák lángjai; s a jelenlévő sok-sok ember ellenére, itt valahogy elhalkul és szinte lassított felvétellé csendesül az élet.  Az 'emberek' kalapot, az asszonyok fekete fejkendőt viselnek a szokás szerint, és az újonnan érkező ismerősöket is inkább csak szempillantással, fejbólintással üdvözlik.  
Nagymamámmal, nagynénémmel és nagybátyámmal együtt halkan imádkozunk nagyapám sírhantjánál. S egyszer csak – mindenkinek a tekintetét magára vonzva  ezt a földöntúli nyugalmat a távolban kirajzolódó ember sziluettje töri meg, aki, amennyire a hegyoldalon felfelé csak lehet, szinte fut a sírok között, egyenesen a mi irányunkba. Liheg, mikor odaér, és rám néz, majd hirtelen elfordul és anyám füléhez hajolva belesúg valamit. Rémület tükröződik édesanyám arcán, kézen fog, és csak annyit mond: 
-        -  Gyerünk.
Még szívesen gyújtogatnám a gyertyákat, de észlelve a többiek sugdolózásából fakadó riadalmat, nem ellenkezem. 
Mindannyian ott hagyjuk nagyapa sírját, sietős léptekkel indulunk lefelé. Ahogy a sírhantok közt haladunk, innen is, onnan is emberek csapódnak hozzánk, valóságos csoportosulássá válunk, miközben néha megüti a fülemet az egymásnak halkan súgott név: „ Centeri Lajos”. 
Gyalog, sietős léptekkel megyünk hazafelé, és az emberek csendben velünk tartanak. Érzem, hogy nagy baj lehet, nem kérdezősködöm, valamiért egyfolytában csak arra tudok gondolni, hogy édesapám jóízűen eszi a sparhelt szélén melegen hagyott ételt.
Amikor az út kanyarja mellett lévő templomhoz érünk, már rálátunk a házunkra, ami előtt a fél falu népe ott sokasodik. (Később mondták, a hírre az ottani temetőből is sorra szivárogtak le az emberek, hogy Centeri Lajosért a háza előtt imádkozzanak.) Szó nélkül nyitnak utat maguk között, beeresztve bennünket az udvarra, és akkor valaki hangosan mondja ki a szót: 
- Meghalt. 
Édesanyámból felszakad az eddig visszafojtott zokogás. 
A bejárati ajtót én kulcsolom ki, első pillantásom a sparhelt hátsó szélén lévő lábosra esik, ami úgy van ott érintetlenül, ahogy hagytuk. Nem sírok, a szemem száraz, úgy érzem a mellkasomon belül, a szívem tájékán potyognak a könnyeim.

Valamikor később – talán a temetés után – elmondták, hogy édesapám a munkahelyén rosszul lett, infarktust kapott, s röviddel azután meghalt. Az utolsó szava az volt: Mártikám. 
K. C. Molnár Márta



Első szárnycsapások és lépések

Néhány évvel ezelőtt a teraszunk közelében dúsan zöldellő sövénytuja védelmet nyújtó ágai közé fészkelt egy rigópár. Érdeklődéssel követtem nyomon a költést, a fiókák tojásból kibújását, majd az eleségért szünet nélküli csipogással kísért, pehelygombóccá növekedésüket. A gondos szülők fáradhatatlanul, már-már önfeláldozó módon hordták a tátott csőrű kis családnak a földből kitúrt 'finomságokat'. Amikor pedig elérkezett az idő, annak is szemtanúja lehettem, miként 'tessékelték' ki őket a pelyhekkel bélelt biztonságból, hogy megtanuljanak repülni és magukról gondoskodni. 

Történt, hogy éppen virágot ültettem a kertben, amikor egyik gömbölyded fióka egy-két méterre mellettem huppant le. Ásóm nyomán a zsíros, fekete földből vékonyka giliszta tekeredett elő, amit odapöcköltem a rigófinak. Nézte, nézte, de nem nyúlt hozzá, viszont keservesen csipogott. 
Csendesen mozdulatlanságba meredve kémleltem, mi fog történni. 
Hamarosan, szemeit rám szegezve, odaröppent a mama, felcsippentette a gilisztát és - mint ahogy a fészeklakók életét nyomon követve korábban annyiszor megfigyelhettem  - gömböc fiókája szélesre tátott csőrébe tette az ízletes falatot. Rigófi így már jóízűen fogyasztotta el, s talán épp ettől felbátorodva, esetlenül verdesni kezdett a szárnyival, és sikerült legalább egy méteres magasságig felemelkednie, hogy anyja röptét kövesse. Gyenge és gyámoltalan volt még, nem sokkal távolabb újra a földre huppant. 

A kis rigón elmerengve, gondolataimban megjelent egy másik, régebbi kép, amikor kisfiam próbálkozott első, önálló, bizonytalan lépéseivel.
(K. C. Molnár Márta)